Ren

Asse tudom hol kezdjem baszki. Az igazság az, hogy az egész koncepciója ennek az egész oldalnak tőle indult. És abból is egy videóból, amelynek annyi rétege, annyi mondanivalója, annyi különböző stílusa van, hogy az a két alteregó nem elég arra, hogy csak egyszer nézzük meg. Sok mondatát többször visszatekertem és hallgattam újra meg újra, hogy minél jobban, minél mélyebre döfje azt horgos hegyű kibaszott kampót, ami kiemel a vízből de csak épp annyira hogy levegőt tudjak venni. 

You think that you can amputate me?
I am you, you are me, you are I, I am we
We are one, split in two, that makes one, so you see:
You got to kill you if you wanna kill me

Kezdjük ott, hogy ha kicsit jobban belemélyedünk a főhős (Ren Eryn Gill) életébe, akkor egy olyan videó képkockáit kapjuk az arcunkba, amelytől valljuk be, sokan félünk. Tudniillik egy megmagyarázhatatlan rajtunk kívülálló ok, egy szerencsétlen bolygó együttálás, és a tehetetlenség magánya. Gyerekkorában egy kullancs csípéssel kezdődött, de erről semmit nem tudott. Szép lassan mindenféle kedves kórkép manifesztálódott benne, mely először hirtelen jött megmagyarázhatatlan depresszió képében, majd autoimmun betegségben végül pszichózisban tetőzött. 10 évig kezelték depresszióra, majd bipoláris zavarra, nyilván a pszichózisra is kapott gyógyszert, az autoimmun betegségét nem is említve. Végül egy véletlen folytán tesztelték Lyme-ra és kiderült hogy neuroboreliozisa van, azaz a baktérium az agyat támadta be. A fenti szám nagyrészt erről a küzdelemről szól, hogy hogyan lett pánikból egy elviselhető tánc a sötétség és világosság között. 

Mindeközben az egész úgy van megkomponálva, hogy az egy teljesen egyedi hangzást, műfajt és érzelmi borzongást közvetít a hallgató felé. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy az egész videót egyben, élőben vették fel (meg lehet figyelni a kis rejtett mikrofont) a bal vállánál.

Ez után a videó után letaglózva maradtam, és elkezdtem mélyebben beleásni magam a munkásságába. Kiderült hogy a nyúl ürege nem hogy mély, hanem végtelen. Egy örökké tartó zuhanás az érzelmek legtágabb értelemben vett kavalkádjába. Öröm, bánat, szenvedés, extázis, feledés, lenyomat, semlegesség, düh, irigység, boldogság...inkább nem sorolom fel a pszichológia által ismert teljes érzelmi skálát, mert abból egy könyvet kéne inkább írni. Ja, biztos írt már valaki, bocs.

Ami nekem - amellett, hogy elképesztően jól egyesíti a különböző formátumokat és műfajokat - nagyon tetszik, az a hangjának a kis rekettsége és az egyedi hangképzése is. Aztán azt meg se említsem, hogy gitározik, zongorázik és basszusgitáron is játszik, ő írja, szerzi és adja elő a számait. Rengeteg különböző előadóval van közös munkájuk (pl. az Asylum című albumot teljes egészében Chris Webb-el készítették és adták ki.)

But little by little, bit by bit
I push it back down with a new habit
If not for long, just for a while
I'll bury myself with a great big smile

Nehéz érzelmekről lehet könnyen olyat írni, ami úgy pofánvág, hogy a padló adja a feloldozást. Hogy negatívat is írjak - mert hát ez a kritika része nem? - A számok nagyon nagy arányban a pszichiátria korlátairól és annak jelenlegi működéséről szólnak. Tökéletesen elénk vetíti, hogy ez egy olyan orvosi terület, ahol az egzakt diagnózis nem méréseken, hanem egy-egy szakember becslésein múlik és könnyű félrediagnosztizálni. Egy borderline-t bipolárisnak, egy szorongót ADHD-snak, egy nárcisztikust borderline-nak....és a kör bezárult. Annak aki benne van/volt könnyű ezekkel az érzésekkel azonosulni amelyet a zenéjén keresztül közvetít. Akár paródia, akár komédia vagy dráma... a számok szép számmal vannak, amelyek egy sárgaházhoz hasonló intézetben játszódnak.

Az önreflexió is olyan erősen dolgozik benne, hogy szerintem sok ember 30 év terápia után, meg az összes pszichológiai munkafüzet kitöltését követően ami Libri polcain valaha porosodott sem éri el azt az önismeretet, amit ez a gyerek pár év alatt összeszedett. És ez az erősségeire is vonatkozik

Of kicks and snares and fat baselines
I flip the scrips until I find my

It is what it is, I focus on my (Power)
(Power) now run the track, run the track

Ez csak az én tyúkszaros kis véleményem, de azt kell mondjam bele a pofádba, még ha el sem fogadod: évtizedenként 1-2 ilyen tehetség születik, még ha fájdalom és szenvedés is a szülei. Egy könnyű élet senkit nem tett bölccsé - tartja a mondás, faszom tudja kitől. De igaza volt bassza meg. De oldozzuk fel ezt a nehezen befogadható igazságot és vegyük elő a matematikus énem (ami nem vagyok). Ez a kijelentés sem azt nem jelenti a logika szabályai szerint, hogy egy könnyű élettel nem lehet bölcsnek lenni (csupán nem attól lett bölcs). És azt sem jelenti, hogy egy nehéz élet természetszerűleg bölcsességet eredményez. És mit is jelent ez? Hogy kurvára mindegy mit dob az élet, nincs ráhatásod és abból kell kihozni a legtöbbet amit kaptál. Egyél fagyit, az mindenre jó! Ez a mai bölcsességem.

Azt gondolom hogy zeneileg ennyire összetett - és elismerem: nehezen befogadható - termést egyetlen előadótól már rég (vagy sohasem) hallottam, láttam. És ezt megerősíti az a temérdek elemző videó énekesektől, alkotóktól, akik nem tudnak mást csak tátott szájjal nézni a kamerába mint egy influenszer akinek elfogyott a mondanivalója, mert amit néz az már elmondott mindent. Ha van egy kis időd javaslom hallgass bele és ha nem tetszik engedd el. De remélem neked is megnyitja azt a csapot ami segít hogy elindulj és értelmezd mit is adott neked az élet és mit tudsz vele kezdeni...