Linkin Park

Muszáj! Ez a szó! Egész tinikorom egyik legmeghatározóbb együttese volt a Linkin Park olyannyira, hogy saját rajongói weboldalt üzemeltettem. Amikor 2017-ben Chester öngyilkos lett, egy világ omlott össze bennem. A huszonegyedik századnak ő volt a Kurt Cobain-je.

There's something inside me that pulls beneath the surface
Consuming (confusing what is real)
This lack of self control I fear is never ending
Controlling (confusing what is real)

Szinte biztos volt, hogy itt vége, sosem lesz többet olyan végletekig tökéletes és stílusteremtő albuma mint a Meteora és a Hybrid Theory volt. Teljesen biztosra vettem, hogy a Linkin Park név itt és mindörökre bele lett vésve a történelem sírkövébe és nem látjuk többet a Spotify zeneradar playlistjén. Aztán jött 2024-ben Emily Armstrong és seggestül fordította "upside-down" a rajongói szférát. Muszáj! Ez a jó szó! Muszáj leírnom amit gyerekkorom hőseiről gondolok.

• Vajon a változás nem tesz valakit egy teljesen más emberré?

Nem. De azért mégis ott van egy "de" a levegőben. Vajon egy legendás énekes változ(tat)ása nem tesz-e egy együttest egy teljesen másik bandává? Igen is meg nem is. Ez az ambivalencia keltett akkora hullámokat az együttest a kezdetektől követő táborban, hogy szélsőséges reakciók születtek. Egy részét meg tudom érteni, az első ami hirtelen felindulásból belenyillalt az agyamba: egy nő? Mármint nem azért mert hímsoviniszta vagyok. Hanem mert egy együttes hangzását elég mélyen meghatározza az énekes hangja. És ha egy férfit lecserélnek egy női hangra, az írtó nagy változás. Az motoszkált bennem: ez így nem jó, ez így nem helyes. Nevet kellett volna váltaniuk. És nem csak én gondoltam így, hiszen a dobos Rob Bourdon ki is lépett mert ő sem értett egyet és őt is helyettesíteni kellett.

Az első szám ami megjelent az Emptiness Machine egy kicsit más hangzást hozott mint amit a korábbi Linkin Park albumok - akár a régiek akár az újak. Üde színfolt volt hogy Mike nem csak rappel hanem énekel is. Mégis valahogy nem tudtam megbarátkozni vele elsőre. Aztán egyesével jöttek az új számok és végül kiadták a From Zero albumot, aminek a címe azért adott némi feloldozást. Nem folytatják, hanem elkezdik nulláról. 

Mike nyilatkozta egyszer Emilyvel kapcsolatban, hogy azért esett a választásuk egy nőre, mert biztosra akartak menni hogy elkerüljék az énekes megfelelési vágyát és hogy másolja Chestert. Valid. 

Azért amikor a régi számokat játszák, Emily hangja még mindig idegennek hat, de el kell ismerni, hogy nagyon sokat fejlődött az első fellépések óta, ahol még hallatszott hogy szenved az üvöltéseknél és néha kicsit hamis is. Szóval well done.

Szép lassan aztán persze felkúsztak a számok a Spotify-omra, egyesével, óvatosan, mint amikor a kutya próbálja nagyon lassan ellopni a lehullott kaját és közben néz felfelé a gazdára, hogy vajon észreveszi-e. Az áttörést az hozta meg egyébként, amikor megjelent a Heavy is the Crown videoklipje - ami az Arcane egyik betétdala volt. Épp akkoriban ment az Arcane második évada és nagyon rá voltam cuppanva. Az a sorozat legalább annyira megérintett mint amekkora hatást gyakorolt a LP a gyerekkoromra. Így amikor kiderült, hogy az Arcane stílusában, a League of Legends VB döntő főcímdalaként debütál, akkor végigfutott a hátamon a borzongás, olyan ASMR jelleggel. 

Azóta az album felét rongyosra hallgattam és megbékéltem egy új korszak kezdetével. Az emberek változnak. Csak úgy mint a korok, és néha ezekszerint az együttesek. Nem minden változás könnyű, se annak aki épp átalakul, se a környezetének. De a változás jó. Azt jelenti képesek vagyunk továbblépni. Képesek vagyunk arra hogy a saját világunkat úgy formáljuk, amelyben könnyebb viselni a létezés terhét. És ennek az is feltétele, hogy elfogadjuk a létezést és nem dobjuk el. Hogy bármilyen nehézm cipeljük tovább a terhet és nem adjuk fel, így egyre könnyebb lesz. Ez tesz minket emberré. Emlékezz, hogy emberek vagyunk...